klíma

hagyni kell hadd fussa ki magát meddig bírja
esztergomban a duna, kiönt a partra és összehordja

áttört a víz a gátakon, áttört a homokzsákokon
áttörte a víz a gátakat, bécs befogadja a szörfdeszkásokat
van más van alternatíva előttünk a kólaklíma

az én szívem nem fáj, nem fáj mert nincs is már
a vízlépcsőnél a szigetköz mögött
elfogyott a víz vagy elszökött

kóla kell
mert keserűre húzza a számat ez az élet panel
a kárpát medencében a vizet szokni kell

vigyél el engem is kedves duna

vége van az éjszakának, elhúzom a függönyt
beintek a napnak, nekem nincsen több trükköm
hát gyere fel, lejjebb már nincsen több közönség
mutasd az arcod, meg a szívedet mindenképp
mondjad hogy őszintén nem tudod hogy is volt
talán a sötétben előtted állt a hold
mosolygott cigizett a kezében volt valami alkohol
azt mondta hogy szerelmes és innentől mindenhol

hiába, játékból ne legyek parába

van nap, mikor úgy is érzem magam
mint aki mindig készen van várni
azt a csodát mára
ráparázni a sorstalanságra

a szexuális életünk egy képeslapot küld nekünk,
nem tudom hogy mit jelent csak azt tudom hogy tönkrement

a rejtett számok az ellenségeim életem

kattintott fénykorszak van, kattintott fénykorszak van

majd telefonálok ha bennvagyok a deltában
last minute-tal megyünk a világba


(kaukázus, 2008-2009 tél)

piros betűs

"rég nem játszottam a stack attack-kal.

három napja nem csomagoltam ki, mióta hazaértem a szüleimtől. papusescu boldog. szüntelenül alszik a bőröndön.

a kenyér megpenészedett.

fogtam egy kést, és levágtam a penészt a széléről, aztán megkentem három szeletet csirkemájpástétommal. kinyitottam egy üveg savanyú uborkát, kivettem kettőt, vékony szeletekre vágtam, mindent egy tányérra tettem és kiültem az ablakba a tűzijátékot nézni. papusescu elbújt a kanapé alatt. nem is jött ki kettőig, mikor már jó ideje nem hallatszott robbanás. körülbelül fél ötig, amíg a hűtő kiolvadt, kimostam a mosdókagylót a fürdőszobában és stack attackot játszottam a telefonomon. és nem csak egyet. ünnepeltem. tevékenységemben néha megakasztottak az újévi üdvözlő sms-ek, amelyek közül egyikre sem válaszoltam. a stack attack első menetét adam-nak ajánlottam. adammal angolul beszéltünk, azon a nyelven, ami nem volt egyikünké sem. adam idén hatvanhét éves lesz. hideg lehet most lengyelországban. a balti tenger partját jég borítja. miután találkoztam adammel, egy egész évig, amíg arra vártam, hogy válaszoljon az egyetlen levélre, amit küldtem neki, az irodai számítógépemen könyvjelző volt a térképen gdansk városánál. akkoriban nem volt laptopom, vagy otthoni internetkapcsolatom. legalább hetente egyszer megajándékoztam magam munka után: megnyitottam gdansk interaktív térképét, és megkerestem a piastowska 89-et, hogy lássam adam kis híján a balti tengerbe nyúló utcáját. ha a műholdas nézetre váltottam, láthattam a piastowska utcát keretező fákat, a piastowska utcán parkoló autókat, és a piastowska utcai háztetőket. felnagyítottam a képet, és mikor eljutottam volna adam-hez, felvillant a szöveg: we are sorry, but we don’t have imagery at this zoom level for this region. és akkor visszaléptem egyet, elfogadtam a távolságot, ahonnan csak a fák puszta ágait láthattam, az autókat és a háztetőket, talán adam házáét is a piastowska utcán. közelebb jutni lehetetlen, we are sorry. ez volt a térkép és ez volt az angol. gdansk városának térképén mindig hideg volt, a műholdas nézetben. 5835 pontot értem el a stack attackban."


(adela greceanu: a piros zoknis menyasszony)

térey

(mohóság)

mert minden második éjjel az első
éjszaka kritikája,
és minden harmadik éjjel
a másodiké;
és mindegyiken micsoda mohóság!
egyszer erős hátára vett,
aztán partra vetett az elíziumi kék víz;
tajtékzó taréjai a béke fölött
azon az éjjel összecsaptak.
nem ő lett szerelmes a körme
hegyéig az abszurd évszakba,
a májusi télbe, de ő
választott bort, ínyéhez illőt,
ő döntött az éjszakák felől.
nem egyezünk.

minden második éjjel az első
éjszaka kritikája,
és minden harmadik éjjel
a másodiké;
és ama trópusi reggel
már a közös hiúság kritikája:
nem egyezünk.
hátára vesz, és undokul elejt.
medencényi emlékeztető
marad utána a házban.
csöppenként visszabújik a csapba,
a medrébe, a forrásba:
örökre. és nem örökre.
elrejtőzik, fájdalom képében előjön.
megmártóztam benne, száradok.


(futballpályányi fekete mező)

„terápiára vágynál? én szeretlek.
és kellesz.
és nem vagyok ápolónő."
ferihegyen várják a taxit este.
blankának felhős a tekintete.
"ágoston, sosem tudod meg, mi az,
amit megúsztál.
(mert hiszen megúsztad.)
sosem fogod megtudni, hogy milyen,
akit kihagytál.
(sajgó büntetés.)
törölsz, újat választasz, s van hited,
hit a pozitív berendezkedésben,
hogy jókor telepedsz le jó helyen;
és el vagy kényeztetve."
"pont ahogy te."
"de nem vagy olyan edzett, drága, mint én.
nézd, elkényelmesedtél. féltelek:
ha egyszer elutaznál a pokolba,
nem tudnál kávét kérni ördögül.
az önsajnálat évgyűrűi gyűlnek
a fiatal és büszke törzs körül."


(asztalizene)

pest kisváros: egymáshoz szorít,
elmetszett alma két felét. ha kell,
ha nem, találkozunk válás után,
egy árverésen vagy egy megnyitón,
egy vintázs-kocsmában, egy szusibárban,
s hírünket estig körbeviszi hermész.

toamna cu luna anii '60

mircea cărtărescu:
holdfényes ősz
'60-as évek


ősz holdfénnyel
pulóvered fölött a soha mit a mindíg bélel
míg tudod hogy szerettél és még szeretsz
képtelen taxik közti perceket.

holdfényes ősz
a telefonfülkék szikráznak
rájössz az örök csupán látszat
kirakatok vezetnek a raccsolásban
és hangjuk remeg, és darabokra törnek a porcelánkészletek.

üveges ősz
amikor magnók törnek ripityára
elsápadnak műanyag mixerek
a porszívón hideg verejték gyöngyöz
hahotázik a csavarhúzó-készlet
míg a kerekszemű mosógép
és a négycsillagos konyak
elsárgul eszem ágán és lelohad
s a vermut-ősz néha ifjúnak képzeli magát...

mi többé nem zárjuk egymást szívünkbe.
már nem vidít fel arcunk mosolyunk tükre.
mi nem házasodunk össze
nem lesz gyermekünk
és nem öregszünk meg együtt.
mindez most világosodott meg előttem.
és nem lesz hosszú életünk
hanem rövid, zavaros.
nap, éj, nap, éj, nap; éj
augusztus, december, április...

egy ősz mely holdfényben ég
de szeretném ha most együtt lehetnénk
a kirakatokat együtt nézhetnénk
a taxikat együtt szemlézhetnénk
és elsárgult falevelek havaznának ránk.

(jó hogy vége a hatvanas éveknek és nem jön újra el)

szubjektum

minél nagyobb az adott forma biológiai jelentősége, annál kevesebb formai kritérium szükséges a felismerési reakció kiváltásához. lehet rajta vitatkozni, hogy ez a modern kor sűrűsödő kontextusainak következménye-e, vagy, mint derrida állítja, "mindig is így volt". az elmélet alapja az az állítás, hogy a jelek mára elveszítették kapcsolatukat a jelentéssel, és autonóm rendszerben élnek tovább egy olyan térben, ahol nem létezik kauzalitás és ellenpólusok. ennél fogva a referencialitás itt többletjelentéssel bír a percepciós folyamatokhoz képest. a festményeknek az idők során végbement deszakralizációja végül megszüntette az ilyen fajta kapcsolatot, és ennek helyére lépett a fotó a maga technikai eredetű viszonyával. a fénykép megjelenése gyökeresen megváltoztatta ezen fogalmak megítélését, mivel felülmúlhatatlanul objektív médiumként megszüntette a külső hasonlóság komplexusát a festészetben. formailag ez annyit jelent, hogy a fizikai gyűjtemény, amely az autenticitás biztosítéka volt, indifferenssé válik a sokszorosítható információval szemben, a fizikai megjelenés megszűnése pedig a befogadásra nézve is következményekkel jár. ezen tényezők mindegyikéhez kapcsolható egy-egy általánosan ismert diskurzus, amelyből kiderül, hogy az adott tulajdonság értelmezése kontextusfüggő.

ááá. ez egy mondat minden hétről, egy órámra írt beadandókból. gondoltam kiválogatom azokat, amiket a megírás utáni pillanatban már nem értettem, de a legijesztőbb, hogy így egymás mellé téve sincs sokkal kevesebb értelme, mint eredeti környezetben. éljen a diskurzus

xénia-láz

nincs mit mondani, látni kellett akkor, hogy most tükrözzön, annyit esetleg, hogy úgy emlékszem, volt a sorozat mellett valami rendszeres nyilvános esemény, és egyszer azt hazudtam egy lánynak az udvaron ebédszünetben, hogy voltam egy ilyenen. meg annyit is, hogy györgy péter írt róla, de nem találom.

multimédia

a rendszerváltás félhomálya után ilyen lett a kilencvenes évek. kilencvenöt körül kezdődött, mint a windows kilencvenöt, mikor az emberek feléledtek a változásokból, befestették a hajukat lehetetlen szőkésvörösre, és hatalmas energiákkal elkezdték felfedezni, mit ad nekik ez a világ. mindenhonnan az visszhangzott, hogy multimédia, olyan volt akkoriban, mint ma az interface, vagy valami még menőbb, és azzal, hogy kilencvenhatban iskolás lettem, ez a kor úgy rémlik fel előttem, mint tudományos forradalom és egy új felvilágosodás. vizuálisan úgy maradt meg, hogy mindenki cédékből készített mobilokat lógatott fel a mennyezetre, és ezt nem ítélhetem el, akkoriban én is varázslatosnak találtam a szivárványos fényeket, bár a köralakú cédé sehogy nem illett varázspálcának, de azért valahogy megtalálta a szerepét mint mágikus tárgy.

fordítás

"a külcsín azonban impozáns: fehér homlokzat, finoman faragott ablakokkal az előző, tanácstalan évszázadból."

"kicsi, magányos barokk kápolna volt két lakótömb között, egy színesebb korból maradt vissza."

egy példa arra, hogyan lehet írni az építészetről. szerintem működik.

(daniel kehlmann: a beerholm-illúzió)

egyetem

2008 ősz

descartes
hume
gombrich
aby warburg
eliade
bachelard
wittgenstein


2009 tavasz

lévi strauss
grice
chomsky
danto
mcluhan


2009 ősz

foucault
bourdieu
habermas
heidegger
gadamer
guy debord

bande dessinée

szép szavak kategória. annak örömére, hogy egy éve voltam brüsszelben, ami a képregények hazája, finom és dekadens vonalakból, mint maga belgium, már ez is úgy hangzik, a képregényre pedig külön szavuk van, olyan mint egy film címe a francia újhullámból.

tintin wittgensteini lény, tekintve hogy nagyjából minden megtörténik vele, ami csak elképzelhető. újabb kori kutatások szerint persze meleg, de ez semmilyen irányban nem változtat a megítélésén. brüsszel pedig a világ minden élménye egy hógömbben.

dumenica

uram, nem jön elédbe vélem
szép, hosszúnyakú feleségem.
én mondtam: fák. ő unta ezt.
kis keselyű. neki a test.
kis keselyű. a csőre vág.

kifogyhatatlan árvaság.

(nemes nagy: sehová, sehová nem vezet)

rosenberg

rosenberg vagyok

anyám rosenberg

nagymamám rosenberg

"furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek new yorkban." így kezdődik az üvegbura, sylvia plath pszichózisának kedves története. rosenbergék, neurózis, őrület, halál.

julius és ethel rosenberg, létező személyek, sylvia plath ír róluk a naplójában is, utána kezdenek furcsák lenni a bejegyzések.

ethel rosenberg, született ethel greenglass.

esther greenwood, az üvegbura neurotikus leánykája.

rosenberg házaspár.

anyám szerint a rendszerváltás előtt létezett budapesten rosenberg házaspár utca (ez a legszebb), ő a hollán ernő utcára emlékszik, de a hold utca az.

párhuzamos történetek

2006.
tavasz.
buda.
fény utca.
galéria.
viva tévé.
forraltbor.
zöldre váltanak a jelzőlámpák a margit körúton.

2009.
ősz.
pest.
dohány utca.
galéria.
mtv.
fröccs.
lelassítanak az autók a rákóczi úton.

vertigo

hello hello
I'm at a place called vertigo
it's everything I wish I didn't know
except you give me something
I can feel, feel

the night is full of holes
as bullets rip the sky of ink with gold
they twinkle as the boys play rock and roll

európa kiadó

olyan vad, mint másik hat, olyan szép mint másik hét, mondta néha anyám bájosan, és akkor még nem tudtam, hogy ez egyáltalán nem játék. megalázó, durva szerelem.

ha elmegy majd egy napon, én kiugrom az ablakon
de ha itt marad, megőrülök, zártosztályra kerülök
a szabadságról fecseg de én a rabszolgája leszek
finom kis kínok, puha börtön
nem lehet mindig megmenekülnöm

vonzóbb mint valaha, szép és megszelídíthetetlen
gyalázatos éjszaka, senki se véd meg önmagam ellen
keringek, bolyongok, szeretni fog amíg belehalok
de a dolgok ott kezdődnek el
ott kezdődik el, ami kell

toporzékolok a vágytól de megszerezni meg tudom
toporzékolok a vágytól de megtartani nem bírom

zűrzavar és borzalom, vele lenni jó nagyon
és bárhol máshol lehetnék, én akkor is vele maradnék
megidéz egy szellemet, amit megfékezni nem lehet
gyönyörű szép kozmikus kék szemek
meglehet még az ami elveszett

ostoba helyzet, váratlanul leterít, én nem mondok le róla
kígyó kígyó kigyógyít
újrakezdem mindig ez a vége
mert jobb mint amilyennek lennie kéne

---

korbácsolj fel, kényeztess el, jöjjön aminek jönnie kell
ami most van, elmúlt rég, rombold le lágyan az emlékét
alattunk morajlik a város, kicsi és jelentéktelen
nem tudom, hogy mire várok, de ha meglátom, felismerem

romolj meg
ostromolj meg
szelíden szépen és halkan
romolj meg
ostromolj meg
nagyon durván és nagyon lassan

mohón élni a szakadék szélén
kezdjük a végén kezdjük a végén

választani túl késő, már semmire nincs idő
a jövő előttünk romokban hever
és ha nem akarjuk, nem jön el

---

elszakadt a film, de tényleg, a vásznon lassan ég a kép
nem táj, nem test, nem épület,
hanem az ég, maga a kék ég

egy randevú magunkon kívül észrevétlen átváltozás
déja vu, a jelen emléke,
egy elképesztő nagy varázs!

elmentek a fiúk, de itt maradt az idő
rövid kis pihenő a zűrzavarban

a föld fehér fényben ég, a szívünkben savak
fokozhatatlan már a pillanat

a pillanat, ahogy a repülő árnyéka átsuhan az arcodon
de mi csak dolgozunk, fázunk, és fáradtnak látszunk
sok jéghegy a keleti sarkon

én tér a térben sétálgatok a testemmel minden éjjel
és a csillagokra lövöldözök
a szemembe sűrített fénnyel

arnon grunberg

aztán befaltunk egy csomó medvecukrot. rosie megkérdezte, elő voltam-e fizetve a donald kacsára.
- igen - válaszoltam - három évig.
feküdtünk az ágyon, köztünk a medvecukros zacskó.
- ha majd együtt lakunk, elég lesz egy előfizetés is - vélte rosie.

*

rosie a határidőnaplójában lapozgatott.
- beszéljük meg, mikor dugunk - mondta.
- jó - feleltem.
- november 22, szombat - suttogta.
- november 22, szombat. rendben.
kinyitottuk a határidőnaplónkat, és a november 22-e alá odaírtuk: "dugás".

*

később rosie is utánam jött a wildschutbe.
- még három nap - súgtam a fülébe.
szerettem a fülébe suttogni, mert olyankor előbb el kellett söpörgetnem a haját a füléről.
- még három nap - felelte.

megkérdeztem, mikor lesz végre szép minden. azt válaszolta, nagyon sokára, akár évekig is eltart, olyan sokáig, hogy szinte nem is lesz türelmünk kivárni. én viszont azt gondoltam, három nap elég arra, hogy minden megváltozzon. legalább egy picit.

*

először jártam a szobájában, amit csak az utcai lámpák fénye világított meg valamelyest. mégis pontosan olyannak láttam, ahogyan nyáron leírta. olyan fáradt voltam, hogy a legszívesebben ott helyben elaludtam volna, rosie-val együtt, hogy csak akkor ébredjünk fel, amikor már minden megváltozott. amikor már minden egészen más lett. mi magunk, a világ, a ruhaboltok, a nap. persze erről szó sem lehetett. csókolózni kezdtünk.

*

még két órát aludhattunk. nyolckor el kellett mennem, mert akkor kelt az anyja. rosie hozzám bújt, úgy aludt el. próbáltam megkülönböztetni a szobában egymásba folyó illatokat, és mindent alaposan szemügyre vettem az utcai lámpák fényében, mert minden részletet meg akartam jegyezni.

bárcsak csináltam volna már valami valódit az életben, gondoltam, bárcsak bevertem volna valakinek a fejét, ahelyett, hogy csak fantáziáltam volna róla, milyen érzés lehet. akkor legalább tényleg rendesen tönkre lenne baszva minden.

így az egész olyan félmunkának tűnt.

jegyzetek

király színház
http://mek.oszk.hu/02000/02065/html/2kotet/117.html

hanuka
http://esztertaska.blogter.hu/35901/szaszne_scheer_ibolya_chanukai_gyertyak_a_konyhaablakban

grünwald udvar rákóczi út 30.

akácfa 24-28. deli féle kalapműhely

altatók

z

babám, ébredj fel, reggel van
marslakók ülnek az ablakban
nevetve nézik a hideget
eljöttek érted hogy vigyenek

(2004)


g

kelj fel te férfi, hajnal van
ha akarod látni az ablakban
amint a sok kék vonatok
mennek és tudom hogy akarod
mert nálunk jobban úgy érzem
a világon senki nincs ébren

(2005)


m

sötét november, másik lakás
a nevelőnőnk francia
a folyosót mindig kulcsra zárja
amíg elér a rácsok árnya
marseilles-i partizándalokat
éneklünk takarónk alatt
s hajadnak édes vasszaga

(2008)

szippancsok

gyerekkoromban lehet hogy nem esett mindig az eső, de nyomasztó volt a víz alatti világ ebben a rajzfilmben, bár szerettem. eső az ablakban, akváriumpanel, ahol a víz az üvegen kívül van. a szobában tárcsázós telefon, spirális telefonzsinór.

feldolgozás alatti

ne búsulj, még össze lehet ragasztani - vigasztalta a kéményseprő - nagyon szépen összeragasztják, majd meglátod! csak ne sirasd olyan nagyon, mert ha visszaragasztják a hátát, a fejét meg odasrófolják a törzséhez, még éppen elég bajunk lesz vele!

pont ez a mese talált most meg, amikor minden éjszaka azt álmodom, hogy nem halt meg, a halál ténye nyilvánvaló, mégis él, és itt van minden veszedelem, amit magával vitt.

szép szavak

burzsoázia

szép szavak

narratíva

szép szavak

őrláng

szép szavak

fegyvernem

diglett

véletlenül megláttam a videos being watched kategóriában ezt a videót, ami egy klasszikus nintendo grafikájú játék a pokémon szereplőivel. azt a rajzfilmet soha életemben nem néztem, de a gyűjthető kártyákról volt belőle egy kedvenc szereplőm, diglett, akit lekerekített formái miatt aranyosnak találtam. sajnos a wikipédiáról kiderült, hogy ez a lény valamiféle vakond, és általában a földben kúszik. és az interneten fellelhető képeken már nem olyan cuki, mint a kártyán volt, kicsit mások az arányai.és a játékot is érdemes megnézni, otthonos lebutított grafika és idegesítő hangeffektek, mindez a youtube-on végignézve az intermedialitás csodálatos esete.

2004 szeptember

kilencedik. piros mintás iskolai mellény, első emeleti osztályterem. elte btk, könyvtár, metrómegállók. gólyák. már négy éve ott vagyunk, mégis mindenki azt képzeli, hogy új minden. a szavak, ha jó sokáig rakjuk egymás mellé őket, végül kiadják, ami lehet, és ami nem lehet.

ez a négy szín kiabálva üzen arról az őszről, minden felháborító árnyalatában.

kilencvenes évek

"a piros filctoll nem hazudik." még szerencse, hogy óvodás koromban ilyen kiválóan tudtam a kézírásos ivritet. a magyar hajózási társaság borítékja rejtély, nem tudom milyen ügye volt vele a családomnak.

mentség

ezek nem azért mert jók. hanem szeretném kidobni a papírjaim felét, és megőrizni így.

szerelmes évek

fehér kezemmel kiflit eszem
akárhogy ülsz ott, úgy kedvelem
-
-
elektronfények, tőled nekem
fehér kezeddel metrót vezetsz

*

és vörösre festette a nyári nap
ami szétfolyt a sugárutakon
hazafelé éjszaka lett és egy
öregemberről beszéltünk aki a
holdon lakott egy kis kunyhóban
és volt három vad kutyája
felvillantak a fényszórók
anyukád sütit sütött, valóságosabb íze
lett tőle a jólsikerült esténknek
de még így se tudtam visszaemlékezni rá

*

mit szeretsz benne? kérdezte tőlem
a fiú, aki édes bort ivott
12 pont hiányzott neki a pszichológiához
hát angol szakosként vizsgálta
az emberek lelkét a kocsmában
hogy olyan finom pasi, mondtam
húha nevetett édes? sós? még
nem volt egy érett alkat
ráztam a fejem tudod jól
miről van szó öt-hat betű
mondta nevetve aztán hazamentünk
és úgy tűnt

*

egyenes úton jöttünk, körül a búzaföldeknek
nem volt semerre vége, egyenes úton futottunk
a belvárosi hídnak
ez biztos a tejút súgtad úristen mennyi csillag
én meg szédültem ettől a hangtól --

nyolc perc van hátra a nyárból de te csak
ne bánkódj a kerti hintán a bornak és a
slagból locsolós nyárnak vége van ma
holnap az őszre ébredünk és alszik rajtunk a macska

*

a szürke novembert átszelte kabátban
a mély sötétben magától értetődve
gyújtott mindenfelé gyertyákat
fogta a kezemet, pedig még nem láttam
ha nagy lesz, gyümölcs szeretne lenni a jogobellában

*

záródó ajtók, kértem hogy vigyázz
sötétebb úton nem jártál soha
otthon ha mentél, s nem nézted hova
lábad ma már a város fényein
távolba nézel, látod lépteim
imádkozz értem, míg metróra vársz

*

egész éjjel a kultúrházat néztem
a híreket a halakról, ami volt
többé nem fogható

iskolaévek

hymen o hymenae
bence kérem forszírozza jobban
álmomban én voltam rousseau barátja
mesélt a fiúkról bálinton kívül.
vándor. ahogy te nem jöttél
a völgy felett rohantak a felhők
akkor éjjel, lestek ránk, mi pedig féltünk
és vártunk rád.
alattunk a szürke nagyváros
álltunk az ablakban és rousseau
magyarázta hogy a fiúk, kivéve bálint.
aztán mozgás támadt az ablaknál
ki-be jártak színes ruhákban
majd reggel lett és
belépett bálint, fehérben, ő volt a férfi
mégis mintha egy istennő
isteni szellem, numen adest
néztem
nem jöttél többé
hymen adest o hymenae.

*

amikor kijöttem az elmeházból
ott állt ő
drapp mellényben fehér pólóban
egy fogkefével a szájában
és tudtam
ő az igazi, ő aki mást akar
az aki engem is akiért mindenem
odaadnám szeretlek szigeti!

(dallama is volt)

*

vihar borult a házakra
villámok táncát hallottam
eljött az ördög a városba
sötétkék springfield alsóban

*

vers kedves ancsinak

álmomban ádám
felül egy bobra
lecsúszik hozzád
és jót nevet rajtad

*

a Párt. ott találkoztam vele először, még a hetvenes években, a központi bizottság november hetedikei ünnepségén. ő vezette a műsort, mint ígéretes fiatal színész. tényleg tehetséges volt, és fiatal, nagyon fiatal, még be sem fejezte a főiskolát. mégis engedték szerepelni, mivel az apja magas funkciót töltött be a pártban. én tizenhét éves voltam, apám a központi bizottság tagja, magam is lelkes kommunista, korom miatt a politika minden aljasságától mentesen. az ilyen ünnepségek ezért soha nem voltak ellenemre, bár nem igazán vettem komolyan őket. ez alkalommal is jókedvűen ültem a kellemetlenül feldíszített pártszékházban két társammal a kiszből, úttörőnyakkendőben és piros térdzokniban, kifejezve elhivatottságom. a "műsor" elkezdődött, mikor belépett a terembe, rászegeződött a pillantásom,

tihanyi évek

bizony.
az életemet adnám,
házakat robbantanék,
fizikafaktra járnék,
az rtl klub műsorait nézném,
a kínai piacról öltözködnék,
betiltanám a baileyst,
helyettesíteném a metrót felszínen közlekedő gyorsbuszokkal,
nem néznék több naplementét,
németet tanulnék,

csak hogy egy pillanatra megint --

*

olyan jó, hogy nem vagyok attila. például.
mert van amiben egyenlőek vagyunk:
ő is kap tőled izgi szűzmáriás képeket,
és ha baileyst iszunk koccintasz vele
és egyáltalán szóbaállsz vele
de az ő hasát soha.

*

hiába most már -
örökké fekszünk az ágyadon háttérbe tó és holdfény
örökké megy a spektrumon az a film tokióról
és örökké az a csend meg a baileys-illat a szánkban

?

amellett hogy eksztatikus boldogság volt ezzel a felirattal találkozni, vajon mi lehet ez? nem tudom meghallgatni.

a mario rádió már majdnem mária rádió!

bulletin

vannak szavak is, amik annyit érnek, mint egy jobb rajzfilm, vagy egy reggeli kávé, és néha többet mutatnak.

bulletin battle-cry

bulletin ballacry

bulletin

ez utóbbi szó a kezdetektől fogva nagy hatást tett rám.

cukormalac

végre találtam egy képet a cukormalacról!! régebben még találatot se hozott rá a google. pedig ez az egyik legviccesebb szó a világon, ezen kívül a gyerekkorom azon kevés pillanatának egyikét idézi, amikor a környezetem azt sugallta, hogy élni jó. szilveszter a kilencvenes évek elején, a tizenkettedik emeletről látni a tűzijátékot (a tizenkettedik emeleti lakásunk, ahol ötéves koromig éltünk, sokkal inkább emlékeztet a stefan cel mare útra, ahonnan a könyvekben mircea nézi bukarestet, a mostani a harmadikon ehhez képest békebeli polgárlakás, hiányzik belőle a panelépítészet minden szédítő űrbéli távlata), a szüleim, színes szalagok, földönkívüli-hajpánt, a végén két rugózó gömbbel, amiben valami folyamatosan zizeg, aztán jön ádámpapa, a régi házban volt szomszédunk, ő védett meg minket, amikor nagymamám megpróbálta eladni a lakást a fejünk felől, ekkor egy éves voltam, nem is tudom hogy kerül ide, hozza a cukormalacot, ami tiszta gyönyörűség, fehér csipkés tortapapíron van, és fehér díszítés van rajta, összetörve már nem malac, így sokat veszít a varázsából, amikor megesszük.

az ellenállás lehetetlensége

michael wolf hongkongi fotói a túlzsúfolt metropoliszról, a végtelenített ezerablakos homlokzatokkal, iszonyúan hihetetlenül jók, számomra legalábbis hiánypótlóak, úgy tűnik valahol erre az élményre vágyom, hogy a birodalmi városkép maga alá temessen, és elállítsa a lélegzetem. persze lélektelenek, és valószínúleg elviselhetetlen bennük az élet, de pusztán esztétikai szempontból tagadhatatlanul nagy hatásúak. és mindez ebben ilyen irreális nagyságrendekben, ilyet még oroszországban sem láttam, nemhogy magyarországon.

békásmegyer

budapesti lakótelepek 1. különszám


véletlen épp ezzel kezdeni: békásmegyer nem a hátborzongató betonélmények, halványra festett házfalak közti különös hangulatok, vagy az építészetre való rácsodálkozások helye, mint a többi lakótelep, hanem az a hely, ahol felnőttem. emiatt más módon, de épp olyan erősen alkalmat ad a valóság mögötti világ megismerésére. hiszen mi lenne ilyen elemi élményekkel jobban átitatott, mint a gyerekkor, ráadásul a gyerekkor terei. ideális közeg. biztos meghatározó az a hely, ahol az ember megtanulja megtapasztalni a teret, és egyáltalán érzékelni a külvilágot. ha nem is befolyásolja örök időkre a további terekhez való viszonyát, a gyerekkor benyomásait mindenképp rögzíti, ezért mindig kiemelt tér marad az ember számára. a szakrális tér speciális fajtája, ha eliadéra hivatkozunk, de még jobban megvilágítja augé elmélete:

• helyek: időbeli rétegzettség, aktív használat és jelentéssel bíró hagyományok jellemzik. az ilyen helyeken a jelenlévők a rendszerbe illeszkedve maguk is jelentéssel bírnak, amelyen főleg saját személyiségüket kell érteni. ezek amúgy a szokásos helyek: utcák, házak, iskolák, boltok, de itt is jelen van a szubjektivitás, egyazon hely mindenki számára mást jelenthet.
  
  
• nem-helyek: leggyakrabban az átmenet terei, repülőtéri várótermek, autópályák, ahol az ember fizikailag jelen van a térben, de ahhoz semmi által nem kötődik. az ilyen tereket a sterilitás, a hagyományok hiánya jellemzi, és az, hogy az emberek személyiség nélkül vannak benne jelen, csupán egy feladat teljesülésének érdekében, a gépezet részeként. szerintem ez a probléma egyes újonnan épült házzal vagy városrésszel is.

ilyen értelmezésben a gyerekkor tere nyilvánvalóan a hely kategóriába tartozik, sőt: az időbeli beágyazottság és az élmények intenzitása olyan erős, hogy a nem-hely ellentéteként a nagyon-hely elnevezés érzékelteti jól a dolog minőségét. így talán érdemes írni erről is, bár teljesen más miatt, mint a többi lakótelepről.

(hal)

ennél a halnál jutott eszembe, hogy milyen fontos dolgokat őriz ez a hely; jöttem el mellette a forróságban, és eszembe jutott, hogy tíz éve fel sem tűnt már, pedig gyerekkoromban milyen kitüntetett szerepe volt. a halszobor fémből van, amint az a talapzatból kiderül, 85-ből származik. (ez persze akkoriban a legkevésbé sem érdekelt, de most igen, tekintve hogy 91 óta lakom itt, és furcsa elképzelni, hogy már előtte is volt itt élet. egy lakótelep kezdetei mindig lenyűgözőek, az külön történet.) a hal mellett szerteágazó, különös formájú kiszögellések, talán a korallokat hivatottak reprezentálni, de leginkább kapaszkodók nekünk, hogy felmásszunk a tetejére, és meglássuk a két lyukat, amiből víznek kéne folyni, mivel a szobor eredetileg szökőkút. a kinyúló vasfogak között kis ügyességgel három óvodás elfér. a talapzat kör alakú, és kifelé lejt, ezért a felmászni akaró gyerek mindig lecsúszik róla. a szobor körül félkör alakú kőoromzat, kellemesen hullámzó vonalvezetéssel. a tetejéről ugrálunk, és a szüleink elkapnak. (az egyik ovis barátomat az anyukája egyszer nem kapta el. azóta parkour bajnok lett belőle, és ilyeneket csinál. szerintem nincsenek véletlenek.) ami a legfontosabb a szoborban és környezetében, az a formák mély bevésődése: homorú és domború felületek, rések és kiszögellések, magasság és újra a föld, a rideg valóság.

(körvirágok)
a formák ilyen tapasztalása a haltól pár méterre lévő különös kertépítészeti képződmény, a köralakú virág és/vagy faágyások (?) között is megtörténik. a lakótelepekre amúgy jellemzőek az ilyen meghatározhatatlan zöldterületi próbálkozások, néha szerencsés, néha kevésbé szerencsés kivitelben, de mindig érdekes, ahogy az előzmények nélküli környezethez megpróbálnak valami illeszkedő újítást találni. az ember betéved ide gyalog vagy biciklivel, és egymásba forduló körvonalakon kering a fák alatt, aminek a lombjai mindig belelógnak a hajába.


(rózsaszín játszótér)
ide már jobban kell a képzelet, pótolni azt, ami nincs a képen: tizenöt éve itt játszótér volt, méghozzá a kedvencünk, a rózsaszín járdák mentén farönkökből épült erődítmények, ahonnan kiabáltunk egymásnak, amíg nem az anyukánk kiabált ránk. a középső kör a farönkök gyűrűjében rejtve maradt a szülők elől, ott folytak a titkos ügyek, klasszikus papásmamások és veszélyes maffiatalálkozók, amikben én mint könnyen megfélemlíthető lányka mindig alulmaradtam. a mai pusztaság helyén homokozó volt, ahol a bandaháborúk szüneteiben elfoglaltuk magunkat, a külső rózsaszín sávokon pedig vég nélkül bicikliztünk és futkároztunk körbe körbe. anyáink menten infarktust kapnak, ha látják, milyen boldogan isszuk a baracklét egyenesen a dobozból, és a pad alatt talált bontott zacskó chipset fogyasztjuk hozzá. "tetteink helyén már más világ van", a játszótér az évek alatt elfogyott, nem is tudom, hogy történt, ma a hajléktalanok múlatják ott az időt, alig mertem fényképezni. ami megmaradt, az a rózsaszín járda, de ahogy az lenni szokott, az emlékeimben sokkal élénkebb színe van.

(posta)
nem mertem fényképezni, mert a biztonsági őr azt hiszi, bankot akarok rabolni, úgyhogy csak szavakkal tudom lefesteni a kommunista idők utolsó élő erődítményét, amely mind az ügyintézés, mind a berendezés miatt annak tekinthető. nem véletlen, hogy a postáról gyerekkoromból is az az általános emlékem, hogy végtelen hosszú sorban állunk, a telefonfülkékben játszom, amik először a helyiségen belül voltak, majd az utcára nyíltak, a siralmas faburkolatú kiszolgálóablakok mögött postáskisasszonyok, és egy búskomor, hosszú hajú férfi, kövér lászló és trokán péter különösen reménytelen keveréke, akit kislányként mindig leplezetlen csodálkozással bámultam, elámulva, milyen dolgokra képes a természet.

(poroló)
ezen a képen az idő az, ami miatt fontos, a tizenöt év hiány, amit csak a szemem pótolhat ki: ehhez itt kellett lenni kilencvenötben, mikor a gyerekek mászókának használták a porolót, amit ma már nem is lehetne, úgy benőtte a zöld. ez amúgy több helyen is megfigyelhető, a gyerekkoromban még hellyel közzel funkcionáló terek egy részét ma elburjánzó növényzet borítja, gondozatlanul, de egyáltalán nem lehangolóan: mintha a vegetáció semlegesítené a külvárosokra váró pusztulást, nem várt fordulatként emberibbé téve a tájat. a szőnyegporoló intézménye egy negyvenezres lakótelepen egyébként önmagában érne egy szociálpszichológiai tanulmányt, annyi biztos, gyerekkoromban legalább egyszer láttam, hogy használták. (ez romániát idézi, ahol olvasmányaim szerint sokkal magától értetődőbben használták a lakótelep új tereit, mint nálunk.)


(kapuk)
az utcánkban minden ház kapuja más színűre van festve, a miénk a legjobb, élénk kékjével görög faluk házait idézi, egész mediterrán. (irónia!)



(lépcsőház)
a kapukhoz azonos színű mozaik tartozik a lépcsőházban, sajnos nem tudom mindet megmutatni, mert a pirosat gondosan zárják. az apró mozaikcsempe helyenként a kékmetró tereit idézi, valahol a ferenc körút állomás környékén. érdekes, hogy fényképről a lépcsőházunk milyen dekoratívnak tűnik, pedig a valóságban inkább lehangoló.






(ovi)
az első ajtó, amin az élet valódi keringésébe lépünk. a babák kis hivatalos irodája, ahová minden reggel elsétálunk a fűzfákkal övezett kanyargós betonúton, közben esetleg anya kérésére kiengedjük az arckrémes dobozból a katicaborgarat, amit tegnap délután gyűjtöttünk a játszótéren, aztán nincs menekvés, csak farkastörvények, a kakaó föle, amit gonosz kislányok a reggelizőasztal közepére raknak, hogy végleg elmenjen az étvágyunk, játék az udvaron, szökési kísérletek a hiányzó kerítésrácsnál, délutáni alvás, aminek minden percét ébren töltjük, a fiúk elmesélik, mit ment az hbo-n, lélegzetelállítóan izgalmas világ, nekünk nincs, de ha lenne is, úgyse nézhetném, és ez egyébként is külön emlékezés tárgya. a sárga üvegpanelek viszont időn kívüliek, épp úgy mint azok az évek.

(iskola)
ezen az úton mentem először egyedül, szülők nélkül. kilenc éves voltam, mikor reggel az iskola előtt körülbelül húsz méterrel anyám elengedte a kezemet, és mi elindultunk az egyik barátnőmmel. emlékszem, ez a tudat annyira csodálatos volt, hogy a lépteim közben szikráztam belülről, épp úgy mint a reggel körülöttem.







(vico)
nyolc éves voltam, mikor azt az üzletembert megölték az aranykéz utcában, minden hír erről szólt, az ő rendszerváltás-kori médiabirodalma volt ez a cég, aminek a táblája azóta is ott van egy elhagyatott szolgáltató épületen a lakótelep szélén, híven őrizve a zavaros kilencvenes éveket.








(sárgaság)
vannak újabb kori történetei is a lakóhelyemnek, kevésbé rögzültek, de ugyanolyan fontosak. a lakótelep széle, egy bizonyos távolságon túl már az ismeretlen volt, nem túl bizalomgerjesztő sárgászöld házakkal, ahová soha nem mentünk. aztán már arra is volt dolgunk, a tér kitágult, de nem lett pozitívabb a megítélése. ma már megint nem kell oda menni, de még érzem, mikor feltűnnek a sárgás házelemek, hogy mögöttük ott van az a méregzöld.




(boltok)
a három bolt, ami körül zajlott az életünk, a fogyasztási háromszög, ha a boldog békeidőket nem számítjuk, amikor nyári szünetben anyukámmal jártunk a plusba, és esténként megnéztük a szomszédokat, ami akkor még nem anakronizmus volt, hanem a jelenvalóság, de mára már megvette a spar, hiába is akarnám megmutatni a kék és narancssárga arculattal ellátott nyomasztó diszkontot, ahol egymásra dobálva álltak az áruk valami halvány neonfényben.
a spar fogalom. az üzletlánc többi tagja is, nem csak a miénk, de tény, hogy ide járnak a legtöbben. gyerekkoromban még sima közért volt, emlékszem ahogy újságolták egymásnak a vásárlók, hogy hamarosan automata ajtókat szerelnek fel, aztán megvette a spar, és minden még sokkal modernebb lett. kivéve a pénztáros néni, akinek négyéves korom óta bámulom a holdvilágarcát, egyre csökkenő érdeklődéssel. valójában a spar az egyeduralkodó, a többibe csak akkor jártunk, ha az zárva volt, vagy még kétszáz métert sem volt kedvünk gyalogolni, akkor ott volt a két éjjelnappali, a nagyobb az úttest másik oldalán, a kisebb a szemközti házban, de oda szinte soha nem mentünk be, az a lakótelepi bennszülöttek társadalmi életének központja volt, rosszarcú ujjatlanos férfiak és nagydarab virágmintás otthonkás háziasszonyok a legnagyobb egyetértésben ittak a kis bolt előtt az árkádok alatt.


(hév)
az eszköz, ami a lakótelepet bekapcsolja az életbe, a közlekedés szerepe, amiről végtelen sokat lehetne írni, de nem helyspecifikus, mert ilyen máshol is van, másrészt a lakótelepen most is itt tartózkodom a legtöbbet, ezért nem idézi annyira a múltat, viszont van, a békásmegyeri tájkép jellegzetes része.







(hóban)
a hóesés ezt a helyet is kiemeli a valóságból, úgyhogy egy havas kép újat mutat. másrészt apa szánkóval jön értünk, a talpa két csíkot hagy mögöttünk a hóban, és kékek az árnyékok, legnagyobb meglepetésünkre.









(tévék)
és az utolsó, jelenkori csodám a lakótelepen, a szemközti ház ablakai este, amikben egyszerre villannak fel a fények, ha a lakásokban ugyanazt a csatornát nézik. a kábeltévé térhódításával kicsit veszített a fényéből a jelenség, de még mindig egyedülálló élmény. érdekesség, hogy ezért mindhárom fiú lelkesedett, aki járt nálam, pedig nagyon különbözőek voltak.

kék fény

szeretek egy férfit. tévét nézünk. a műsor nem fontos, csak a halvány elektromosság, ami a tévéből árad, kötőanyagként egybefog minket a kanapén, szikrázó glóriába von. általában ilyenkor este van, világít a tévé, az sem baj, ha elnémítva, de általában a hármas hangerőn, és akkor beburkol minket a zsongás. ülünk a kanapén egymáshoz bújva, és körülöttünk.
na jó, azért valamennyire számít, hogy mi megy a tévében, a műsor a külvilág üzenetét hozza közénk, bár mindkettőnk számára inkább illúzió, amit ilyenkor látunk. éppen ezért például nem nagyon szeretjük a vezető csatornák híradóját, amely agresszív erővel csapódik be a valóságunkba. az apró és érthetetlen rendeltetésű kábeltévék híradóira ez nem vonatkozik: azt éppenséggel különösen kedveljük, amikor egy sápadt, beszédhibás lány híreket olvas fel az informatika világából, majd átadja a mikrofont egy nagydarab szőke fiúnak, aki technikai kérdésekre válaszol. a duna tévé távoli híreit is szeretjük, amelyek a máramarosi időközi választások második fordulójáról szólnak.

de a kedvenc műsorunk talán mégis a napkelte ismétlése éjjel egy óra harminc perckor a kettes csatornán: ha úgy alakul, hogy még ébren vagyunk ebben az idősávban, mindenképpen odakapcsolunk, és megbűvölten nézzük ezt a világító anakronizmust, a reggel még élőnek ható helyzet álmosító éjjeli színeváltozását, ilyenkor érezzük igazán, hogy hermetikusan el vagyunk zárva a világtól. talán értelmetlen olyasmit mondanom, hogy boldogok vagyunk, azzal csak egy aspektusát ragadnám meg annak a teljességnek, amit az életünk alkot: van az asztalon egy az előző lakótól örökölt sárgaréz tálca, ahogy azt megigazítja, azt például szeretem.

van még a lakásban két lámpa, az egyik fehér, a másik sárgásabb fényű. állólámpák, a tévé két oldalán állnak. azokat nézzük, amikor a tévé ki van kapcsolva. szeretem a meleg, sárga fényt, ő is szereti, azt mondja, ilyenkor egy város őrtornyában érzi magát. mostanra én is azonosultam ezzel a szemlélettel, és mindig úgy érzem, mintha a város alattunk mély és távoli lenne, pedig nem vagyunk olyan magasan, hatodik emelet, hajnalban felhallatszik a villamosok hangja, meg lent van a giroszos, de oda nem járunk.

jegyzetek

rájöttem hogy a met.nyárból négy novella egy-egy regény hatása alatt áll. csak feljegyzem.
(munkacímek.)

DÉLALFÖLD - grecsó krisztián: isten hozott
DÉL VAN - sylvia plath: az üvegbura
HABFÜRDŐ - krasznahorkai lászló: sátántangó
SZUPERMARATON - spiegelmann laura: édeskevés

fürdőszobaillat variációk

verveine

másik nevén csak varsói citromos, mert ezt ott használtam először, teljesen véletlenül, mert épp belefért a táskámba, de kiderült, hogy éppen illik az ottani fürdőszoba illatához, meg mindenhez. úgyhogy ez már csak így marad, márványzöld mosdó, varsói-fürdőszoba-illat, nem lesz más. idén megint kaptam egyet, de nem fürdök vele, nem visz rá a lélek.



chévrefeuille

2005 nyarán a tihanyi történtek örömére megvettem életem első parfümjét ebben az illatban, úgyhogy már onnantól idéz emlékeket. tusfürdő formában akkor vettem, mikor bécsbe mentünk, azt remélvén hogy alternatívát nyújt a varsói-fürdőszoba-illatra és annak minden kísérőjelenségére. de persze nem, az az egész súlytalanul elszállt fölöttem, a tusfürdőt pedig szimbolikus jelentőségű módon ottfelejtettem bécsben.

ami nem megy, ne erőltessük. és egyszercsak megy magától. a dramaturgiához elengedhetetlen, hogy nagyszüleim szeretnek yves rocher tusfürdőket ajándékozni nekem. így idén tavasszal megint chévrefeuille, ami megint jó utazáshoz, és ez alkalommal sikerült alternatívát teremtenie a varsói-fürdőszoba-illatra. milyen bonyolult sztori az élet.

téli alvás

a múmincsalád téli álmát aludta egész télre elegendő fenyőtobozzal a hasában, de múmin valamiért nem tudott elaludni! és akkor múmin felkel és kisétál a hóval borított éjszakába, különleges állapot, máig emlékszem, éjjel más világ van mint nappal, tágabb értelemben is.

négy éves koromban felébresztenek a délutáni alvásból és lemegyünk a ház elé szánkózni. az alvás előtt még világos volt, egy olyan utcában voltunk ahol láttam villamosokat, anya elment találkozni egy barátnőjével, és valami hegy is volt, szóval biztos budán, és este várunk egy autót, hogy bekanyarodjon a lakótelep szélén.

de vannak ettől nehezen elválasztható történetek, mint az hogy múminvölgyet megbabonázták, mégpedig a boszorkány, alicia nagymamája, és múmin lázasan fekszik a padlásszobájában, várja hogy tavasz legyen, és hazatérjen vándor, de a többiek akkor is alszanak, vajon mi lehet az igazság, az én fejemben történt így, amikor lázas voltam gyerekkoromban, és hosszan álmodtam múminról, aki hosszan várja a tavaszt és vándort? vagy fordítva? de az élmény valahol egységes.

szocreál

a klasszikus példája. halvány színre festett hasábok, általában sárgára, a bájosan aránytalan ablakokkal, némi diadalmas búzakalász-díszítéssel. esetleg még oszlopok. körülötte zöld vegetáció, egy világtól elfordult kertrész, és esik az eső. valami áttetsző szomorúság van a levegőben.

ez az én szocreál-képem, már csak arra kéne rájönnöm, honnan származik,

• a gyerekkorból (gyanúsan kapcsolódik ehhez a képhez lilla és az a csodálatos beragasztható micimackó-album amit tőlük kaptam)
  
  
• a saját életemnél régebbről ("csakis a köldökzsinóron át az anyából a magzatba átpumpált emlékek lehettek")
  
  
• vagy tényleg akkorról, amikor tizennyolc évesen először láttam, és az akkori furcsa lelkiállapotban az agyam legendát teremtett neki visszamenőleg?
  

mackó úr

mely egy öreg medvéről szólt kinek elkérték az útlevelét

"most megjelent a kalauz.
- kérem a jegyeket!
egyszerre levette a süvegét. megismerte a tekintetes urat.
- mackó úr, úgy látom, megint utazik budapestre - mondotta."

sebők zsigmond: mackó úr útnak indul. nagypapám kedvenc gyerekkori meséje.

dzsumbuj

nem tudom, miért került ennyire a látóterembe, antropológián mondták az ambrus péter könyvét a dzsumbujról, és néhány héttel később álmomban egy ipari terület kerítése mellett mentünk apámmal, és tudtam hogy most ott vagyunk, éjszaka volt, és közben nappal, természetesen, a járdán elénk állt két nyolcéves cigánylány nyalókaszínekben örvénylő szoknyákban, és a pénztárcánkat akarták elvenni (álmomban rasszista vagyok?), reggel megnéztem a ferkai lakótelepes könyvében, most meg egy újabb cikk van róla, miért jön elő mindig, valami dolgom lehet vele.