arnon grunberg

aztán befaltunk egy csomó medvecukrot. rosie megkérdezte, elő voltam-e fizetve a donald kacsára.
- igen - válaszoltam - három évig.
feküdtünk az ágyon, köztünk a medvecukros zacskó.
- ha majd együtt lakunk, elég lesz egy előfizetés is - vélte rosie.

*

rosie a határidőnaplójában lapozgatott.
- beszéljük meg, mikor dugunk - mondta.
- jó - feleltem.
- november 22, szombat - suttogta.
- november 22, szombat. rendben.
kinyitottuk a határidőnaplónkat, és a november 22-e alá odaírtuk: "dugás".

*

később rosie is utánam jött a wildschutbe.
- még három nap - súgtam a fülébe.
szerettem a fülébe suttogni, mert olyankor előbb el kellett söpörgetnem a haját a füléről.
- még három nap - felelte.

megkérdeztem, mikor lesz végre szép minden. azt válaszolta, nagyon sokára, akár évekig is eltart, olyan sokáig, hogy szinte nem is lesz türelmünk kivárni. én viszont azt gondoltam, három nap elég arra, hogy minden megváltozzon. legalább egy picit.

*

először jártam a szobájában, amit csak az utcai lámpák fénye világított meg valamelyest. mégis pontosan olyannak láttam, ahogyan nyáron leírta. olyan fáradt voltam, hogy a legszívesebben ott helyben elaludtam volna, rosie-val együtt, hogy csak akkor ébredjünk fel, amikor már minden megváltozott. amikor már minden egészen más lett. mi magunk, a világ, a ruhaboltok, a nap. persze erről szó sem lehetett. csókolózni kezdtünk.

*

még két órát aludhattunk. nyolckor el kellett mennem, mert akkor kelt az anyja. rosie hozzám bújt, úgy aludt el. próbáltam megkülönböztetni a szobában egymásba folyó illatokat, és mindent alaposan szemügyre vettem az utcai lámpák fényében, mert minden részletet meg akartam jegyezni.

bárcsak csináltam volna már valami valódit az életben, gondoltam, bárcsak bevertem volna valakinek a fejét, ahelyett, hogy csak fantáziáltam volna róla, milyen érzés lehet. akkor legalább tényleg rendesen tönkre lenne baszva minden.

így az egész olyan félmunkának tűnt.