?

amellett hogy eksztatikus boldogság volt ezzel a felirattal találkozni, vajon mi lehet ez? nem tudom meghallgatni.

a mario rádió már majdnem mária rádió!

bulletin

vannak szavak is, amik annyit érnek, mint egy jobb rajzfilm, vagy egy reggeli kávé, és néha többet mutatnak.

bulletin battle-cry

bulletin ballacry

bulletin

ez utóbbi szó a kezdetektől fogva nagy hatást tett rám.

cukormalac

végre találtam egy képet a cukormalacról!! régebben még találatot se hozott rá a google. pedig ez az egyik legviccesebb szó a világon, ezen kívül a gyerekkorom azon kevés pillanatának egyikét idézi, amikor a környezetem azt sugallta, hogy élni jó. szilveszter a kilencvenes évek elején, a tizenkettedik emeletről látni a tűzijátékot (a tizenkettedik emeleti lakásunk, ahol ötéves koromig éltünk, sokkal inkább emlékeztet a stefan cel mare útra, ahonnan a könyvekben mircea nézi bukarestet, a mostani a harmadikon ehhez képest békebeli polgárlakás, hiányzik belőle a panelépítészet minden szédítő űrbéli távlata), a szüleim, színes szalagok, földönkívüli-hajpánt, a végén két rugózó gömbbel, amiben valami folyamatosan zizeg, aztán jön ádámpapa, a régi házban volt szomszédunk, ő védett meg minket, amikor nagymamám megpróbálta eladni a lakást a fejünk felől, ekkor egy éves voltam, nem is tudom hogy kerül ide, hozza a cukormalacot, ami tiszta gyönyörűség, fehér csipkés tortapapíron van, és fehér díszítés van rajta, összetörve már nem malac, így sokat veszít a varázsából, amikor megesszük.

az ellenállás lehetetlensége

michael wolf hongkongi fotói a túlzsúfolt metropoliszról, a végtelenített ezerablakos homlokzatokkal, iszonyúan hihetetlenül jók, számomra legalábbis hiánypótlóak, úgy tűnik valahol erre az élményre vágyom, hogy a birodalmi városkép maga alá temessen, és elállítsa a lélegzetem. persze lélektelenek, és valószínúleg elviselhetetlen bennük az élet, de pusztán esztétikai szempontból tagadhatatlanul nagy hatásúak. és mindez ebben ilyen irreális nagyságrendekben, ilyet még oroszországban sem láttam, nemhogy magyarországon.

békásmegyer

budapesti lakótelepek 1. különszám


véletlen épp ezzel kezdeni: békásmegyer nem a hátborzongató betonélmények, halványra festett házfalak közti különös hangulatok, vagy az építészetre való rácsodálkozások helye, mint a többi lakótelep, hanem az a hely, ahol felnőttem. emiatt más módon, de épp olyan erősen alkalmat ad a valóság mögötti világ megismerésére. hiszen mi lenne ilyen elemi élményekkel jobban átitatott, mint a gyerekkor, ráadásul a gyerekkor terei. ideális közeg. biztos meghatározó az a hely, ahol az ember megtanulja megtapasztalni a teret, és egyáltalán érzékelni a külvilágot. ha nem is befolyásolja örök időkre a további terekhez való viszonyát, a gyerekkor benyomásait mindenképp rögzíti, ezért mindig kiemelt tér marad az ember számára. a szakrális tér speciális fajtája, ha eliadéra hivatkozunk, de még jobban megvilágítja augé elmélete:

• helyek: időbeli rétegzettség, aktív használat és jelentéssel bíró hagyományok jellemzik. az ilyen helyeken a jelenlévők a rendszerbe illeszkedve maguk is jelentéssel bírnak, amelyen főleg saját személyiségüket kell érteni. ezek amúgy a szokásos helyek: utcák, házak, iskolák, boltok, de itt is jelen van a szubjektivitás, egyazon hely mindenki számára mást jelenthet.
  
  
• nem-helyek: leggyakrabban az átmenet terei, repülőtéri várótermek, autópályák, ahol az ember fizikailag jelen van a térben, de ahhoz semmi által nem kötődik. az ilyen tereket a sterilitás, a hagyományok hiánya jellemzi, és az, hogy az emberek személyiség nélkül vannak benne jelen, csupán egy feladat teljesülésének érdekében, a gépezet részeként. szerintem ez a probléma egyes újonnan épült házzal vagy városrésszel is.

ilyen értelmezésben a gyerekkor tere nyilvánvalóan a hely kategóriába tartozik, sőt: az időbeli beágyazottság és az élmények intenzitása olyan erős, hogy a nem-hely ellentéteként a nagyon-hely elnevezés érzékelteti jól a dolog minőségét. így talán érdemes írni erről is, bár teljesen más miatt, mint a többi lakótelepről.

(hal)

ennél a halnál jutott eszembe, hogy milyen fontos dolgokat őriz ez a hely; jöttem el mellette a forróságban, és eszembe jutott, hogy tíz éve fel sem tűnt már, pedig gyerekkoromban milyen kitüntetett szerepe volt. a halszobor fémből van, amint az a talapzatból kiderül, 85-ből származik. (ez persze akkoriban a legkevésbé sem érdekelt, de most igen, tekintve hogy 91 óta lakom itt, és furcsa elképzelni, hogy már előtte is volt itt élet. egy lakótelep kezdetei mindig lenyűgözőek, az külön történet.) a hal mellett szerteágazó, különös formájú kiszögellések, talán a korallokat hivatottak reprezentálni, de leginkább kapaszkodók nekünk, hogy felmásszunk a tetejére, és meglássuk a két lyukat, amiből víznek kéne folyni, mivel a szobor eredetileg szökőkút. a kinyúló vasfogak között kis ügyességgel három óvodás elfér. a talapzat kör alakú, és kifelé lejt, ezért a felmászni akaró gyerek mindig lecsúszik róla. a szobor körül félkör alakú kőoromzat, kellemesen hullámzó vonalvezetéssel. a tetejéről ugrálunk, és a szüleink elkapnak. (az egyik ovis barátomat az anyukája egyszer nem kapta el. azóta parkour bajnok lett belőle, és ilyeneket csinál. szerintem nincsenek véletlenek.) ami a legfontosabb a szoborban és környezetében, az a formák mély bevésődése: homorú és domború felületek, rések és kiszögellések, magasság és újra a föld, a rideg valóság.

(körvirágok)
a formák ilyen tapasztalása a haltól pár méterre lévő különös kertépítészeti képződmény, a köralakú virág és/vagy faágyások (?) között is megtörténik. a lakótelepekre amúgy jellemzőek az ilyen meghatározhatatlan zöldterületi próbálkozások, néha szerencsés, néha kevésbé szerencsés kivitelben, de mindig érdekes, ahogy az előzmények nélküli környezethez megpróbálnak valami illeszkedő újítást találni. az ember betéved ide gyalog vagy biciklivel, és egymásba forduló körvonalakon kering a fák alatt, aminek a lombjai mindig belelógnak a hajába.


(rózsaszín játszótér)
ide már jobban kell a képzelet, pótolni azt, ami nincs a képen: tizenöt éve itt játszótér volt, méghozzá a kedvencünk, a rózsaszín járdák mentén farönkökből épült erődítmények, ahonnan kiabáltunk egymásnak, amíg nem az anyukánk kiabált ránk. a középső kör a farönkök gyűrűjében rejtve maradt a szülők elől, ott folytak a titkos ügyek, klasszikus papásmamások és veszélyes maffiatalálkozók, amikben én mint könnyen megfélemlíthető lányka mindig alulmaradtam. a mai pusztaság helyén homokozó volt, ahol a bandaháborúk szüneteiben elfoglaltuk magunkat, a külső rózsaszín sávokon pedig vég nélkül bicikliztünk és futkároztunk körbe körbe. anyáink menten infarktust kapnak, ha látják, milyen boldogan isszuk a baracklét egyenesen a dobozból, és a pad alatt talált bontott zacskó chipset fogyasztjuk hozzá. "tetteink helyén már más világ van", a játszótér az évek alatt elfogyott, nem is tudom, hogy történt, ma a hajléktalanok múlatják ott az időt, alig mertem fényképezni. ami megmaradt, az a rózsaszín járda, de ahogy az lenni szokott, az emlékeimben sokkal élénkebb színe van.

(posta)
nem mertem fényképezni, mert a biztonsági őr azt hiszi, bankot akarok rabolni, úgyhogy csak szavakkal tudom lefesteni a kommunista idők utolsó élő erődítményét, amely mind az ügyintézés, mind a berendezés miatt annak tekinthető. nem véletlen, hogy a postáról gyerekkoromból is az az általános emlékem, hogy végtelen hosszú sorban állunk, a telefonfülkékben játszom, amik először a helyiségen belül voltak, majd az utcára nyíltak, a siralmas faburkolatú kiszolgálóablakok mögött postáskisasszonyok, és egy búskomor, hosszú hajú férfi, kövér lászló és trokán péter különösen reménytelen keveréke, akit kislányként mindig leplezetlen csodálkozással bámultam, elámulva, milyen dolgokra képes a természet.

(poroló)
ezen a képen az idő az, ami miatt fontos, a tizenöt év hiány, amit csak a szemem pótolhat ki: ehhez itt kellett lenni kilencvenötben, mikor a gyerekek mászókának használták a porolót, amit ma már nem is lehetne, úgy benőtte a zöld. ez amúgy több helyen is megfigyelhető, a gyerekkoromban még hellyel közzel funkcionáló terek egy részét ma elburjánzó növényzet borítja, gondozatlanul, de egyáltalán nem lehangolóan: mintha a vegetáció semlegesítené a külvárosokra váró pusztulást, nem várt fordulatként emberibbé téve a tájat. a szőnyegporoló intézménye egy negyvenezres lakótelepen egyébként önmagában érne egy szociálpszichológiai tanulmányt, annyi biztos, gyerekkoromban legalább egyszer láttam, hogy használták. (ez romániát idézi, ahol olvasmányaim szerint sokkal magától értetődőbben használták a lakótelep új tereit, mint nálunk.)


(kapuk)
az utcánkban minden ház kapuja más színűre van festve, a miénk a legjobb, élénk kékjével görög faluk házait idézi, egész mediterrán. (irónia!)



(lépcsőház)
a kapukhoz azonos színű mozaik tartozik a lépcsőházban, sajnos nem tudom mindet megmutatni, mert a pirosat gondosan zárják. az apró mozaikcsempe helyenként a kékmetró tereit idézi, valahol a ferenc körút állomás környékén. érdekes, hogy fényképről a lépcsőházunk milyen dekoratívnak tűnik, pedig a valóságban inkább lehangoló.






(ovi)
az első ajtó, amin az élet valódi keringésébe lépünk. a babák kis hivatalos irodája, ahová minden reggel elsétálunk a fűzfákkal övezett kanyargós betonúton, közben esetleg anya kérésére kiengedjük az arckrémes dobozból a katicaborgarat, amit tegnap délután gyűjtöttünk a játszótéren, aztán nincs menekvés, csak farkastörvények, a kakaó föle, amit gonosz kislányok a reggelizőasztal közepére raknak, hogy végleg elmenjen az étvágyunk, játék az udvaron, szökési kísérletek a hiányzó kerítésrácsnál, délutáni alvás, aminek minden percét ébren töltjük, a fiúk elmesélik, mit ment az hbo-n, lélegzetelállítóan izgalmas világ, nekünk nincs, de ha lenne is, úgyse nézhetném, és ez egyébként is külön emlékezés tárgya. a sárga üvegpanelek viszont időn kívüliek, épp úgy mint azok az évek.

(iskola)
ezen az úton mentem először egyedül, szülők nélkül. kilenc éves voltam, mikor reggel az iskola előtt körülbelül húsz méterrel anyám elengedte a kezemet, és mi elindultunk az egyik barátnőmmel. emlékszem, ez a tudat annyira csodálatos volt, hogy a lépteim közben szikráztam belülről, épp úgy mint a reggel körülöttem.







(vico)
nyolc éves voltam, mikor azt az üzletembert megölték az aranykéz utcában, minden hír erről szólt, az ő rendszerváltás-kori médiabirodalma volt ez a cég, aminek a táblája azóta is ott van egy elhagyatott szolgáltató épületen a lakótelep szélén, híven őrizve a zavaros kilencvenes éveket.








(sárgaság)
vannak újabb kori történetei is a lakóhelyemnek, kevésbé rögzültek, de ugyanolyan fontosak. a lakótelep széle, egy bizonyos távolságon túl már az ismeretlen volt, nem túl bizalomgerjesztő sárgászöld házakkal, ahová soha nem mentünk. aztán már arra is volt dolgunk, a tér kitágult, de nem lett pozitívabb a megítélése. ma már megint nem kell oda menni, de még érzem, mikor feltűnnek a sárgás házelemek, hogy mögöttük ott van az a méregzöld.




(boltok)
a három bolt, ami körül zajlott az életünk, a fogyasztási háromszög, ha a boldog békeidőket nem számítjuk, amikor nyári szünetben anyukámmal jártunk a plusba, és esténként megnéztük a szomszédokat, ami akkor még nem anakronizmus volt, hanem a jelenvalóság, de mára már megvette a spar, hiába is akarnám megmutatni a kék és narancssárga arculattal ellátott nyomasztó diszkontot, ahol egymásra dobálva álltak az áruk valami halvány neonfényben.
a spar fogalom. az üzletlánc többi tagja is, nem csak a miénk, de tény, hogy ide járnak a legtöbben. gyerekkoromban még sima közért volt, emlékszem ahogy újságolták egymásnak a vásárlók, hogy hamarosan automata ajtókat szerelnek fel, aztán megvette a spar, és minden még sokkal modernebb lett. kivéve a pénztáros néni, akinek négyéves korom óta bámulom a holdvilágarcát, egyre csökkenő érdeklődéssel. valójában a spar az egyeduralkodó, a többibe csak akkor jártunk, ha az zárva volt, vagy még kétszáz métert sem volt kedvünk gyalogolni, akkor ott volt a két éjjelnappali, a nagyobb az úttest másik oldalán, a kisebb a szemközti házban, de oda szinte soha nem mentünk be, az a lakótelepi bennszülöttek társadalmi életének központja volt, rosszarcú ujjatlanos férfiak és nagydarab virágmintás otthonkás háziasszonyok a legnagyobb egyetértésben ittak a kis bolt előtt az árkádok alatt.


(hév)
az eszköz, ami a lakótelepet bekapcsolja az életbe, a közlekedés szerepe, amiről végtelen sokat lehetne írni, de nem helyspecifikus, mert ilyen máshol is van, másrészt a lakótelepen most is itt tartózkodom a legtöbbet, ezért nem idézi annyira a múltat, viszont van, a békásmegyeri tájkép jellegzetes része.







(hóban)
a hóesés ezt a helyet is kiemeli a valóságból, úgyhogy egy havas kép újat mutat. másrészt apa szánkóval jön értünk, a talpa két csíkot hagy mögöttünk a hóban, és kékek az árnyékok, legnagyobb meglepetésünkre.









(tévék)
és az utolsó, jelenkori csodám a lakótelepen, a szemközti ház ablakai este, amikben egyszerre villannak fel a fények, ha a lakásokban ugyanazt a csatornát nézik. a kábeltévé térhódításával kicsit veszített a fényéből a jelenség, de még mindig egyedülálló élmény. érdekesség, hogy ezért mindhárom fiú lelkesedett, aki járt nálam, pedig nagyon különbözőek voltak.