A Maggi zacskós levesporait például így hirdetik egy jóízűen kanalazó úr képe mellett:
Megfőzött!
MAGGI
Az első fogás Európában
az idézet tolcsvai nagy gábortól való. kilencvennégy karácsonyán, mielőtt a tévében a mély hang bemondta volna, a magyar televízió bemutatja a micimackó és a méhecskék fája című rajzfilmet, a reklámok között leadták a maggi levespor reklámját. a reklámban a nagypapa, a nagymama és az unokájuk ülnek az ebédlőasztalnál, a nagymama épp tálalja az első fogást, a kislány pedig azt kérdezi: nagypapa, te miért nem eszel levest? a nagypapa hárítón válaszol: nem szeretem és ez az én koromban már nem változik. ekkor véletlenül leejti a szalvétáját, és amíg lehajol érte, a nagymama gyorsan mer a tányérjába egy kanál levest. a tészták ínycsiklandozóan úsznak az aranyló lében. a nagypapa gyanakodva ugyan, de megkóstolja. a következő jelenet hátborzongató: a falióra éppen éjfélt üt, a kislány mezítláb, hálóingben kimerészkedik a lépcsőfordulóba, leszalad a lépcsőn, és a konyhában a nagypapát találja, aki hálóköntösben ül az asztalnál és suttyomban kanalazza a levest. mikor meglátja az unokáját, felnéz, és cinkos mosollyal az arcán ennyit mond: megfőzött!
de előbb még elmegyek m-mel enni.
ugyanazt akarom enni, mint ő, a szalonnát kivéve. bár, ha már a tányéromon van, megeszem én is a szalonnát.
talán így szól majd:
- szeretném, ha vennél nekem egy esernyőt.
bemegyünk egy boltba.
- tud a környéken egy boltot, ahol esernyőt árulnak? – kérdezem.
- nem – válaszolja az eladóhölgy – ez egy halbolt.
- nem kérsz egy finom halat? – kérdezem m-től.
kér.
hihetetlen, mi mindent meg tud enni, de annyira jó nézni közben.
hirtelen megszólal:
- bele akarok túrni a göndör hajadba.
- ne – mondom – inkább ne, kérlek, ez egy halbolt, mit gondolnának rólunk az emberek? amúgy meg csupa majonéz a kezed, ha beletúrsz a hajamba, minden beleragad, és azt hiszik majd, hogy koszos vagyok. halálosan szégyellném magam.
de ő, mintha meg se hallotta volna: csak beletúr.
szavakban ezt akarom.
fél kilenckor akarok fölkelni. a kiskakasban akarok reggelizni (ementáli sajt barna kifliben és dupla fekete). meg akarom venni az újságot. hallgatni akarom a magas úriember történeteit, aki minden nap bejön a kiskakasba, és minden reggel azt mondja: „épp most mosakodtam, de nem használt semmit.” meg azt: „királlyá koronázni azt, aki az ágyat kitalálta!” utána haza akarok menni. ideges akarok lenni, mert nemsokára megyek hozzád. olyan izgatott és ideges akarok lenni, hogy betérjek mindenhová egy pohárka borra. nézni akarlak, miközben dolgozol. utána megint haza akarok menni. levelet akarok írni neked. késő délután akarok találkozni veled valahol. rágót akarok venni neked. villamoskirándulást tenni a zoutkeetsgrachtig. meg vissza. vagy a plantage parklaanhoz. igazából egyáltalán nem számít, hová. nézni akarom a könyvesboltok kirakatait. sétálni akarok a városban. azt akarom, hogy a kiskakasban még több nyers borsot szórjanak a mozzarellás rúdra, anélkül hogy külön kérni kelljen. ha már itt tartunk, azt is akarom, hogy a személyzet gyakrabban mosson kezet. bort akarok venni, és meg akarom kérni a borbolt tulajdonosát, hogy segítsen cipelni a palackokat. bort akarok inni. újságcikkeket akarok kivagdosni, amelyek szépen elvesznek a felfordulásban, hogy aztán egy év múlva előkerüljenek, akkor elő akarom venni őket, és újraolvasni, mintha még életemben nem olvastam volna egyiket sem. gondolkodni akarok erről, akkor is, ha már kínos vagy kellemetlen. egy szép délutánon el akarok sétálni veled az amstel pályaudvarhoz, aztán visszadöcögni a 12-essel. sétálni akarok, és ülni akarok, és sugdolózni arról, amit látok, amit hallok, amit olvasok. rád akarok gondolni. sót akarok szórni a borfoltokra. meg akarom érinteni a hajad. ülni akarok a peronon, és bámulni a vonatokat. hallgatni akarom, amit az emberek egymás közt beszélnek, és meg akarom jegyezni, amit mondanak. fogni akarom a fejed. el akarok menni azokba a cukrászdákba is, amikben hátulra székeket meg asztalokat pakoltak, hogy ott helyben meg lehessen enni a tortát meg a süteményt. nem akarok úszni. nem akarok nepálba menni, sem az őserdőbe, se vadvízi folyókra. itt akarok ülni, halkan beszélni magamban, és úgy egy óra múlva arra gondolni: na, megyek, kerítek valami ennivalót. meg akarlak csókolni. na jó, el akarok menni kirándulni más városokba, ha nagyon szeretnéd. de nem cipelek hátizsákot, nem stoppolok, nem teszem be a lábam diszkóba, és füves cigit sem szívok. az idegen városokban teraszokon akarok üldögélni, újságot olvasni, kávét inni, és nézni téged. azt akarom, hogy te szólj a pincérnek, engem úgysem vesz észre. meg a karod is hosszabb. meg akarom számolni a szeplőidet. el akarom kerülni a hangoskodó embereket. könyveket akarok írni, amiket nem olvas el a kutya se. ki akarom végre mondani a neved. azt akarom, hogy jan ritsema üldözzön egy szőnyegporolóval. keresztül a városon. arra akarok gondolni, hogy rád gondolok. tudni akarom, hány centi magas vagy. nem akarok táncolni. egy órán át fel-alá akarok sétálni a szobában,mert nem tudom, el akarok-e menni valahová inni egy presszókávét, vagy nem akarok elmenni. de, el akarok menni, és megint nézni akarlak. nem akarok új cipőt venni. azt akarom mondani neked: „az életem víziók sorozata, és eddig te vagy a legszebb vízióm.” meg akarlak kérdezni, levetkőztethetlek-e egy picit, vagy inkább te magad akarod, és ha már itt tartunk, pontosan hol és pontosan mikor. a szemüvegemet fel akarom tenni egy jó magas szekrény tetejére, nehogy rátaposson valaki. sétálni akarok egyet itt a környéken, belesni az ablakokon, nézni, hogyan esznek az emberek. be akarom szívni az ételillatot. gondolkodni ezen. beszélni róla veled. hirtelen meg akarok állni, és megkérdezni tőled: „képzeld el, hogy most hirtelen egy ellentétes csoda történik, és én nem tudok járni. akkor vinnél?” mire te azt mondod: „még soha nem vittem senkit, az elején biztos leejtenélek párszor, azt hiszem, de igen, nagyon szívesen vinnélek, ha kéred.” miért ne akarnám tulajdonképpen meghódítani az egész világot?
M-nek nevezlek, mert nem tudom leírni a valódi neved, és most levelet írok. semmit sem tudok rólad, csak annyit, hogy egy olasz étteremben dolgozol. pontosan annyira ismeretlen vagy nekem, mint a körülöttem lévő, mindent betöltő nagy ismeretlen.
itt, ahol van valami, ami az én nevemre hallgat, a te nevedre hallgat, és mindjárt még ezer másik névre egyszerre. itt minden név, de túl kevés vagy túl hamis név minden.
diadalmaskodni a valóság felett – az mit jelent? nem menekülni többé, a menekülés a túlélést jelentheti. nem diadalmaskodni.
az M-mel töltött pillanatokból kevés volt, és olyan rövid ideig tartottak, amilyen rövid egy pillanat lehet. az ígéretes pillanatokból még ennél is kevesebb szokott lenni. M-mel minden pillanat ígéretes volt, ezért írom le őket.
valami, amiről elhitetem magammal, hogy kívánom. ami köztem és a valami között áll, olyan vidék, ahol a félelem kormányoz. és én jól tudom: aki a félelem átjárható vidékére jut, annak mindegy, az már nem tér vissza. az a hátralévő időt emberek nélküli világban éli le.
kívánom M-et. ezt mondom. de mondhatom ezt anélkül, hogy egy hóhérra hasonlítanék? és lehet ezt tanácstalanság nélkül mondani? hiszen tudom, mit mondok: semmit, még a semminél is kevesebbet.
mit jelentett mindaz, amit mondtam és tettem, ha ez lett belőle? szótlanság, csalódás helyett félelembe forduló remény, formátlannak megmaradó te. te. ez is olyan borzalmas és semmivel sem határos szó.
ha ez igaz, márpedig ott, abban a pillanatban úgy gondoltam, hogy igaz, akkor M volt az, aki engem ehhez a világmindenséghez köt, és ami még több: az élethez.
ha beszélnék hozzá, akkor valóban mindenről lenne szó. ahogy lényegében mindig mindenről van szó, ám ezt újra meg újra elfelejtem, mert a kérdés az, mi valódi, és mi nem az.
azt mondják: a nyelv büntetés. de még ha büntetés is (amiben én nem hiszek), egy darabig még keresgélni fogom a szavakat, amikkel leírhatom azt, ami te vagy.
ha valaki hall egy nevet, azonnal el kell kezdenie leszokni róla. én még soha nem hallottam tejesen az M nevet. szeretném még néhányszor hallani, mielőtt elkezdek leszokni róla. leginkább éppen M szájából szeretném hallani, hogy megjegyezhessem, milyen, amikor kimondja a nevét.
talán most már végre elmehetünk moziba, mert bele lehet őrülni abba, amit tudunk. a legszívesebben azt írnám, hogy a tudás büntetés, már az a kevés is, amit rólad tudok, büntetés, büntetés, hogy ismerjük egymást, ráadásul még életveszélyes is. és mégis arra vágyom, hogy jobban megismerjelek. mintha segítene, mintha valaha segített volna, mintha lenne még hely a világon, ahol nem hánynak a szerelmünktől.
most, a levél végéhez közeledve, valamit el kell még mondanom: nem cáfoltam meg semmit. még itt vagyok, de tulajdonképpen már ott is vagyok megint. miközben én kívánlak, te már megint elfelejtettél.
azt szokták mondani az emberek: „nagyon rossz napom volt.” és közben remélik, hogy ami nincs, legyen, és fordítva.
te élsz, ezt egészen biztosan tudom. és nagyon szeretnék valamilyen módon kötődni hozzád. nem ismerek megfelelő módszert a kötődésre, amit ismerek, az mind rettenetes.
szeretek minden rólad szóló szót. a jelentéktelen szavakat, amiket meg kell tisztítani. kiszívni a mérget a bőrük alól, megpróbálni életben tartani őket, egészen addig, míg élni akarunk.
végül feltettem a kérdést: csak a nyelvben tűröm el, hogy élsz, ahogy sok más dolog esetében, vagy úgy is el tudlak viselni, mint körülöttem zajló, valódi életet? hogy vajon távol kell-e lennünk egymástól ahhoz, hogy elviseljelek, hogy egyáltalán létezhess a számomra, vagy sem?
(ja, a legutóbbi álmomban megpróbáltad elmagyarázni a schwarzwälder kirschtorte receptjét. és az azt megelőző álmomban szintén a schwarzwälder kirschtortéval ügyködtél. miféle álmok ezek? milyen fura preokkupáció? egyáltalán nem is szeretem a schwarzwälder kirschtortét.)
(arnon grunberg)
- ugye, milyen szép is volt nekünk a bolyai utca!
- lombsátraival, napban-fagyban-hóban-virágban milyen feledhetetlenül szép volt nekünk a bolyai utca!
- én meghalok… és te is meghalsz… és akkor senki se tudja többé, milyen szép volt nekünk a bolyai utca!
- igen, de halálom előtt én majd elmondom valakinek…
- ha tíz valakinek mondod is el, és mind a tíz valaki száz valakinek, azok is mind meghalnak egyszer és így…
- hát akkor vésem fára!
- elkorhad.
- ütöm vasra!
- szétrozsdál.
- írom sziklára!
- szétmállik.
- gyémántra!
- elenyész.
- …?
- végül a szó maga is meghal… a nyelv elnémul… és így nyoma sem lesz többé annak, hogy milyen szép volt nekünk a bolyai utca…
- hát akkor kódolom jelre. gerjesztek! a hidrogén hullámra táplálom
és a világtér tücsökjei:
a 21-es hullámhosszon ciripelő H-atomok
világűr-örökre lüktetik-zengik
zengik-lüktetik,
hogy milyen feledhetetlenül szép volt nekünk
a rózsadomb lankáján
budapesten
a bolyai utca.
(tamkó sirató károly)
egy átlátszó oroszlán él fekete falak között,
szívemben kivasalt ruhát hordok amikor megszólítlak
nem szabad hogy rád gondoljak munkám kell elvégeznem,
te táncolsz,
nincsen betevő kenyerem és még sokáig fogok élni,
5 hete, hogy nem tudom mi van veled
az idő elrohant vérvörös falábakon
az utak összebújnak a hó alatt,
nem tudom, hogy szerethet-e téged az ember?
néma négerek sakkoznak régen elcsendült szavaidért.
arra a könnyednek szánt kérdésre, ki a kedvenc regényhősnője, édesapám gondolkodás nélkül anyám nevét írta be, ám a bíráló bizottság, a szerkesztőség, az irodalmi élet, a feltörekvő polgárság, a pártközpont, az egész káptalan és a bécsi udvar, valamint anyám ezt nem fogadta el lehetséges válaszként. így ismerkedtek össze, papíron.
meghűlt, és nincs segítség, el vagyunk rég
havazva vele. Őrültek a rigók,
hogy húzzák odakint, míg mi ülünk itt
tornadresszünkbe, s tűrve, ha fülünkbe
némelyik ólomgolyót repít. Redőnyt
nem rángatunk fel, sem le nem eresztjük,
mióta kettészakadva lóg alá
ferdén a sínében. De kitámasztva
a sínt azért időnkint lepillantunk
a mélybe. Pillantásunknak persze semmi
esélye, vagy kevés arra, hogy a résben
emberére akadjon, és nem egyébre.
*
hevesen bírálja piszkozatunkat,
amelyben szóvá tesszük, egyebek közt,
őt is, s magunkat sem kímélve, még több
helyütt, amit álmunkban kész művelni
a szabadban velünk. Piszkozatunkra
nem is talál jelzőt. Mocskolja csak, ne
kerteljünk. Ne adjuk itt a süketet
tovább s a vakot, szennyesünk a napon
kiteregetve, míg magunk üresen
itt bent egymás torkának esve. Nagyon
nem volna szerencsés innunk akármit
most erre. Hacsak nem épp az az eszménk.
(marno jános)
én úgy igyekszem. fölkelek.
én sűrű kávét készítek.
mert vannak még szokásaim,
mint bárkinek.
széles díványra kuporodva
könyveimet lapozgatom.
én figyelek. és jobbkezem
balvállamon, balvállamon.
ott fent a dél vonul csapatban,
itt bent a vatta-némaság, –
mint vékony ing, a gondolat
úgy vérzik át, úgy vérzik át.
*
mint belső részét tengeri uborka
üldözője arcába torlaszolta –
megmenekültem és üres vagyok.
*
tudod, mi a közöny? a föld
kidőlt, megdermedt s összetört
bazalt kérgén latolhatom:
mekkora volt a fájdalom.
*
jó, bevallom bűnös vagyok.
csak tudnám, mit követtem el,
hogy ennyire bűnhődni kell.
meg kell bűnhődnöd azért is,
amit ellened elkövettek.
*
egy patkány lakott beleimben,
nem vettem észre, míg kirágta.
már szemgolyóm sincs. szemgödörrel
tátongok a lyukas világba.
*
holnapra kelve mi vigasztal?
lábkörmömet bekenni lakkal.
*
nem szenvedek. csak elviselhetetlen.
mért fáj az, ami nincs?
*
mint nagycseppű, langyos eső
görbe tájék gödrein,
ráncosodó tenyerembe
gyűlnek langyos könnyeim
(nná)
jegyzékbe nem szedtük soha
menthetetlen bűneink.
a szépeknek nem kell a seb.
folyton hullóban a hó.
menthetetlen bűneink
taglalni kár, be gyönyörű.
folyton hullóban a hó.
a szépek tudják.
taglalni kár, be gyönyörű.
ők kárhozottak.
a szépek tudják.
mesterkélt mind, mint a szobor.
kárhozottak ők,
hát bánatuk tökéletes
tenyérben törékeny tojás.
kemény: az arcuk rajta dísz,
hát bánatuk tökéletes.
a szépeknek nem kell a seb.
kemény: az arcuk rajta dísz.
jegyzékbe nem szedtük soha.
///
no, we could not itemize the list
of sins they can’t forgive us.
the beautiful don’t lack the wound.
it is always beginning to snow.
of sins they can’t forgive us
speech is beautifully useless.
it is always beginning to snow.
the beautiful know this.
speech is beautifully useless.
they are the damned.
the beautiful know this.
they stand around unnatural as statuary.
they are the damned.
and so their sadness is perfect,
delicate as an egg placed in your palm.
hard, it is decorated with their face
and so their sadness is perfect.
the beautiful don’t lack the wound.
hard, it is decorated with their face.
no, we could not itemize the list.
(nick laird: on beauty)
