Túl az ember féletén,
hajnalban néha fel’jedek:
azt álmodom, a vész kitör
és én nem vagyok veled.
S hogy barikáddá lesznek a dolgok,
és visszatart egy óriás kavics,
vagy felszántják az utat,
mely hozzád visszavisz.
És falaznak bent és kint,
nő az egérlabirint’,
és zárják északot a déltől,
melleidtől ajkaim...
Lám, hordatják a téglát
a Munkatábor Nagyjai,
rakatják a falat,
mely tőled elkerít...
Hát ilyenektől félek
kedves, túl az életem felén,
hajnalban, mikor szorítlak
és szárad rám a hideg veríték.
(sántha attila)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése