M-nek nevezlek, mert nem tudom leírni a valódi neved, és most levelet írok. semmit sem tudok rólad, csak annyit, hogy egy olasz étteremben dolgozol. pontosan annyira ismeretlen vagy nekem, mint a körülöttem lévő, mindent betöltő nagy ismeretlen.
itt, ahol van valami, ami az én nevemre hallgat, a te nevedre hallgat, és mindjárt még ezer másik névre egyszerre. itt minden név, de túl kevés vagy túl hamis név minden.
diadalmaskodni a valóság felett – az mit jelent? nem menekülni többé, a menekülés a túlélést jelentheti. nem diadalmaskodni.
az M-mel töltött pillanatokból kevés volt, és olyan rövid ideig tartottak, amilyen rövid egy pillanat lehet. az ígéretes pillanatokból még ennél is kevesebb szokott lenni. M-mel minden pillanat ígéretes volt, ezért írom le őket.
valami, amiről elhitetem magammal, hogy kívánom. ami köztem és a valami között áll, olyan vidék, ahol a félelem kormányoz. és én jól tudom: aki a félelem átjárható vidékére jut, annak mindegy, az már nem tér vissza. az a hátralévő időt emberek nélküli világban éli le.
kívánom M-et. ezt mondom. de mondhatom ezt anélkül, hogy egy hóhérra hasonlítanék? és lehet ezt tanácstalanság nélkül mondani? hiszen tudom, mit mondok: semmit, még a semminél is kevesebbet.
mit jelentett mindaz, amit mondtam és tettem, ha ez lett belőle? szótlanság, csalódás helyett félelembe forduló remény, formátlannak megmaradó te. te. ez is olyan borzalmas és semmivel sem határos szó.
ha ez igaz, márpedig ott, abban a pillanatban úgy gondoltam, hogy igaz, akkor M volt az, aki engem ehhez a világmindenséghez köt, és ami még több: az élethez.
ha beszélnék hozzá, akkor valóban mindenről lenne szó. ahogy lényegében mindig mindenről van szó, ám ezt újra meg újra elfelejtem, mert a kérdés az, mi valódi, és mi nem az.
azt mondják: a nyelv büntetés. de még ha büntetés is (amiben én nem hiszek), egy darabig még keresgélni fogom a szavakat, amikkel leírhatom azt, ami te vagy.
ha valaki hall egy nevet, azonnal el kell kezdenie leszokni róla. én még soha nem hallottam tejesen az M nevet. szeretném még néhányszor hallani, mielőtt elkezdek leszokni róla. leginkább éppen M szájából szeretném hallani, hogy megjegyezhessem, milyen, amikor kimondja a nevét.
talán most már végre elmehetünk moziba, mert bele lehet őrülni abba, amit tudunk. a legszívesebben azt írnám, hogy a tudás büntetés, már az a kevés is, amit rólad tudok, büntetés, büntetés, hogy ismerjük egymást, ráadásul még életveszélyes is. és mégis arra vágyom, hogy jobban megismerjelek. mintha segítene, mintha valaha segített volna, mintha lenne még hely a világon, ahol nem hánynak a szerelmünktől.
most, a levél végéhez közeledve, valamit el kell még mondanom: nem cáfoltam meg semmit. még itt vagyok, de tulajdonképpen már ott is vagyok megint. miközben én kívánlak, te már megint elfelejtettél.
azt szokták mondani az emberek: „nagyon rossz napom volt.” és közben remélik, hogy ami nincs, legyen, és fordítva.
te élsz, ezt egészen biztosan tudom. és nagyon szeretnék valamilyen módon kötődni hozzád. nem ismerek megfelelő módszert a kötődésre, amit ismerek, az mind rettenetes.
szeretek minden rólad szóló szót. a jelentéktelen szavakat, amiket meg kell tisztítani. kiszívni a mérget a bőrük alól, megpróbálni életben tartani őket, egészen addig, míg élni akarunk.
végül feltettem a kérdést: csak a nyelvben tűröm el, hogy élsz, ahogy sok más dolog esetében, vagy úgy is el tudlak viselni, mint körülöttem zajló, valódi életet? hogy vajon távol kell-e lennünk egymástól ahhoz, hogy elviseljelek, hogy egyáltalán létezhess a számomra, vagy sem?
(ja, a legutóbbi álmomban megpróbáltad elmagyarázni a schwarzwälder kirschtorte receptjét. és az azt megelőző álmomban szintén a schwarzwälder kirschtortéval ügyködtél. miféle álmok ezek? milyen fura preokkupáció? egyáltalán nem is szeretem a schwarzwälder kirschtortét.)
(arnon grunberg)
