medárd

köröskörül izgalmas szürkeség.

a duna-lassúságnak a lapító

zivatar árnya ónszínűre festi

ezüstjét. csak a madarak cikáznak

izgatott szürkeséggel. csak a szívünk.

az óceán meg a sztyepp szándékai

megint egyszer fölöttünk csapnak össze:

atlanti hűvös légtömeg a száraz-

föld belsejét nyugtalanítva záport

fakasztón fékezi forró nyarunkat.

s felhők fölött, légtömegek fölött

a sztyepp s az óceán küldöttei

versenyt keringenek s mire a hold

mostantól kezdve kétszer szabadul

a földárnyékból, ember járta már.

s ettől mi változik majd? semmi sem.

vagy tán jövőre könnyebb lesz utaznom

ki szentendrére helyiérdekűn

vagy… minek is folytassam? eszetek

és vakmerésetek és technikátok

a naprendszerből előbb fog kijutni,

mint bölcsességtek az egérfogóból,

hol körbe fut.

a túlparton az új

hotel idétlen váza eltakarja

a belváros kihűlt hiányait.

s ha áll majd frissen tündökölve mint

a békés együttélés záloga

s a túlazóperenciáni élet

jelképe – mit hoz át a szél, keringőt

vagy villanyos gitár géphangosított

világvadmacskazenéjét budára

egy év múlva medárdus éjszakáján

s miféle tarka óperenciás

fényegyveleg vetül az elmaradt

duna sötét vizére és ki nézi

ablakból kihajolva pest felé?

kíváncsi sem vagyok már.

alkonyi

izgalmas szürkeségből csak az új híd-

akaratunk halvány ezüstje villog

sejtelmesen a híd a híd. medárd

szele borzong az ónszínű folyón

és esőt jósol mélyebb szürkeséget

és van akinek ónszínű folyót.

majd elvonul, ahogy szokott. de ha

betelik medárd magánjóslata,

kinek sütnek ki majd a hónapok?

már nem vagyok kíváncsi. nem vagyok.

(vas istván)