a bolyai utca

- ugye, milyen szép is volt nekünk a bolyai utca!

- lombsátraival, napban-fagyban-hóban-virágban milyen feledhetetlenül szép volt nekünk a bolyai utca!

- én meghalok… és te is meghalsz… és akkor senki se tudja többé, milyen szép volt nekünk a bolyai utca!

- igen, de halálom előtt én majd elmondom valakinek…

- ha tíz valakinek mondod is el, és mind a tíz valaki száz valakinek, azok is mind meghalnak egyszer és így…

- hát akkor vésem fára!

- elkorhad.

- ütöm vasra!

- szétrozsdál.

- írom sziklára!

- szétmállik.

- gyémántra!

- elenyész.

- …?

- végül a szó maga is meghal… a nyelv elnémul… és így nyoma sem lesz többé annak, hogy milyen szép volt nekünk a bolyai utca…

- hát akkor kódolom jelre. gerjesztek! a hidrogén hullámra táplálom

és a világtér tücsökjei:

a 21-es hullámhosszon ciripelő H-atomok

világűr-örökre lüktetik-zengik

zengik-lüktetik,

hogy milyen feledhetetlenül szép volt nekünk

a rózsadomb lankáján

budapesten

a bolyai utca.

(tamkó sirató károly)

ja

egy átlátszó oroszlán él fekete falak között,
szívemben kivasalt ruhát hordok amikor megszólítlak
nem szabad hogy rád gondoljak munkám kell elvégeznem,
te táncolsz,
nincsen betevő kenyerem és még sokáig fogok élni,
5 hete, hogy nem tudom mi van veled
az idő elrohant vérvörös falábakon
az utak összebújnak a hó alatt,
nem tudom, hogy szerethet-e téged az ember?
néma négerek sakkoznak régen elcsendült szavaidért.

nyár

megint eltelt egy nap. mennyit sírtam, nevettem!

az ötödik fröccs aranylik előttem.

képtelenség, hogy nem vagyok veled.

február egy. ezerkilencszázötven.

(vas istván)

harmonia

arra a könnyednek szánt kérdésre, ki a kedvenc regényhősnője, édesapám gondolkodás nélkül anyám nevét írta be, ám a bíráló bizottság, a szerkesztőség, az irodalmi élet, a feltörekvő polgárság, a pártközpont, az egész káptalan és a bécsi udvar, valamint anyám ezt nem fogadta el lehetséges válaszként. így ismerkedtek össze, papíron.

augusztus 31

teszed majd új pasi tranzitágyán.

kocsiban. nappal körúti járdán.

betépve néhányszor azt hiszed majd,

nekem csinálod, s hogy: balatonpart

(jónás tamás)

ötödik razglednyica

Túl az ember féletén,

hajnalban néha fel’jedek:

azt álmodom, a vész kitör

és én nem vagyok veled.

S hogy barikáddá lesznek a dolgok,

és visszatart egy óriás kavics,

vagy felszántják az utat,

mely hozzád visszavisz.

És falaznak bent és kint,

nő az egérlabirint’,

és zárják északot a déltől,

melleidtől ajkaim...

Lám, hordatják a téglát

a Munkatábor Nagyjai,

rakatják a falat,

mely tőled elkerít...

Hát ilyenektől félek

kedves, túl az életem felén,

hajnalban, mikor szorítlak

és szárad rám a hideg veríték.

(sántha attila)

LXXIII

Oly évszakhoz hasonlíts, ha a fákon

már nincs, vagy csak teng-leng a sárga lomb,

mint romtemplom didergő karzatán, hol

nemrég édes madárkórus dalolt.

Nézz engem, mint nyugati szemhatáron

foszló alkonypírt, mikor a setét

éji lassú-lassan csukja le az álom

szemhéját, mint koporsó fedelét.

Lásd bennem a már-már húnyó lidércet,

ki ifjúságom hamuján lebeg,

halálos ágyán, mert tüze kiégett,

s ami táplálta, az emészti meg.

Ezt forgasd elmédben, s növeld szerelmed

az emberért, ki nemsokára elmegy.

anna

meghűlt, és nincs segítség, el vagyunk rég

havazva vele. Őrültek a rigók,

hogy húzzák odakint, míg mi ülünk itt

tornadresszünkbe, s tűrve, ha fülünkbe

némelyik ólomgolyót repít. Redőnyt

nem rángatunk fel, sem le nem eresztjük,

mióta kettészakadva lóg alá

ferdén a sínében. De kitámasztva

a sínt azért időnkint lepillantunk

a mélybe. Pillantásunknak persze semmi

esélye, vagy kevés arra, hogy a résben

emberére akadjon, és nem egyébre.

*

hevesen bírálja piszkozatunkat,

amelyben szóvá tesszük, egyebek közt,

őt is, s magunkat sem kímélve, még több

helyütt, amit álmunkban kész művelni

a szabadban velünk. Piszkozatunkra

nem is talál jelzőt. Mocskolja csak, ne

kerteljünk. Ne adjuk itt a süketet

tovább s a vakot, szennyesünk a napon

kiteregetve, míg magunk üresen

itt bent egymás torkának esve. Nagyon

nem volna szerencsés innunk akármit

most erre. Hacsak nem épp az az eszménk.

(marno jános)