ez egy

nincs merre indulnom hozzád.

még mindig. szeretlek. emlékszem,

már annyi hús se volt rajtad, amiből

egy tízéves fiú jóllakhat. vagy csak én nem.

ruháidba képzellek, mint a teát, játék-

csészébe a gyerek. ez maradt.

darabig dajkálom magam. aztán

csak rágyújtanék, de előtted szégyellek.

- csak így képzelhetlek el, hogy van arcod,

bár elé mindig más maszkot tartok,

lehetnél bárki, csak az nem, ami vagy.

fáztam. tépkedtem a gazt, egy síron ültem, össze-

gereblyézték a nyarat, és „zárásvan” – rám szóltak.

te azóta is ott dideregsz, csontjaid mint a fűben,

a hideg szélben remegő csirketollak.

ez kettő

„megtörtént, holott nem követtem el”

- tűnődőm kábán, mintha reggel

ébredés közben; és számolom hányszor

fogom még leírni, hogy hiányzol,

pedig nem tudom mihez kezdhetnék veled;

ami átfestette az időt, az eget

fakul, lassan már csak ez a vers leszel,

összetartozunk, mi hárman, a semmivel;

vonásaid hordom és nézd, már magamnak

is mesélnem kell rólad, végre fogadj fiadnak

ha már sugárzol belőlem

mint felborigatott hangfalak-

ból előadás után a csend

(simon márton)