narratíva

„Illene bevallania”, ez finnül van?

(térey jános)

A világért soha be nem ismerném, hogy eltévedtem.

Fogalmam sincs, merre vagyunk.
Semmi fogódzó: se óriáskerék, se székesegyház dupla tornya; egyetlen magányos felhőkarcoló, egyetlen lekövethető villamosvonal sem.
Balra vagy jobbra, egyszer is elég elrontani a döntést.
Pedig ő aztán idejében szólt!
Megtörtént, hát illene bevallanom.
De az olyan férfiatlan volna.
Ehelyett makacsul azt bizonygatom, hogy igenis erre van az óhajtott célpont, érzésem szerint erre kell lennie.
Mert a múltkor még… mert a könyvben… olyan mindegy.
A csodás vidámpark helyett egyszer csak: út a semmibe, űr.

Nézem a horizontot, összevetve az utcanévtáblát meg a térképet: fájdalom, egyszerűen semmi közös.
Térképet nézegetni az utcán eleve kínos.
Az óceánhoz vezető sétány?
Szögesdróttal elzárva, talán aknamezővel is.
Hirtelen elég kemény környékre keveredtünk ebben a kánikulában.
Ipari sivatagba.
Fura alakok járnak errefelé, és alig van ruha a szerelmemen.

Félórája még árnyas, biztonságos parkban sétáltunk, a tóparton mocsárciprus állt.
Hoppá, itt egy fagylaltosbódé… zárva.
Turistajelzés.
Reménytelen távíróoszlopok.
Vasúti töltés, vízáteresszel.
Szabályosan bevittem az erdőbe ezt a nőt.

A nők elvárják, hogy megbízhatóan tájékozódjam a ma először látott városban is?
Tízezer kilométerre a hazánktól?
Pesten is eltévedek időnként, azt különösen szégyellem.
De ha már egyszer eltévedtem, tudjak legalább improvizálni!, meggyőzően blöffölni.
Autópálya.
Szántóföld.
Repülőtér kifutópályái.
Miért nem hívok taxit?

mérget vennék

Ilyen évbe nem indul
csak úgy, étek nélkül.
Még asztalnál ül, rongyos
kiflivel, komoly sajttal.
Felszúr a késre egy katonát,
a holló szájából való,
arra mérget vennék.
Hosszú lesz az Út,
vadakkal, utakkal teli,
míg visszavisz, s elhiszem
hogy nem veszít.


(pollágh péter)