Szabadíts testem köré, hogy sehol
ne húzzon le súly, fullasztó az
ég
(szárnyrángatásból, testetlen
elég
a kimért idő), ha nekem hozol
kijárást az égre, feláldozol
(és torkomban is, amit mondanék,
föl-le jár, pörög, mint a rossz
kerék),
és az áldozatban megváltozol –
ha neked, szabadíthatatlan arc,
akarhatatlan, amit nem akarsz,
hát nekem kell helyetted is
akarnom –
(szárnyára ég rá, akit betakarsz,
kezed az ég fölött árnyék az
arcon),
hát nekem kell helyetted is
akarnom.
*
Védi az erdőt, aki integet
neked, és színek nélküli fehérben
ébred, alszik, ébred,
tekintetében
álomtalan, bezsúfolt szürkület
mutatja neked tekintet helyett,
hogy mi férhet egy tekintet
helyére:
elgondolhatatlan a fény, ha vége.
Hangok előtt a legelső szünet
után megszámlálhatatlan szünet
van,
védik az erdőt üres áradatban,
előled titkolják, kifecsegik,
eltitkolják, ami belül szorít,
ágakat tör, leér az arcodig,
mert mindig itt van, és
kivárhatatlan –
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése